Hálátlan feladat a trénerszakma, főként ha nem sportról, hanem szakmai fejlesztő tréningről és annak leágazásairól van szó. Dicsérjük vagy szidjuk, üldözzük el a „fizetővendéget” vagy magasztaljuk fel, és ezzel vágjuk el a fejlődése útját?
A személyi edzők a sport világában már-már legendás határozottsággal tulajdonítják maguknak a jogot, hogy ha szükségét érzik, kivételes keménységgel bánjanak neveltjeikkel. A távol-keletről rendszeresen előkerülő beszámolókat elnézve (meg többek közt a Fehér tenyér című magyar készítésű filmet felidézve) egyértelmű: minél inkább a sikert és a legjobb helyezés elérését állítjuk középpontba, annál szigorúbb elveket és gyakorlatokat kell alkalmazni a versenyre készülők motiválásához. Igaz ez az olimpiai felkészüléstől a cirkuszbajnokságokon át a nemzeti viadalokig nagyon sok területre: a közös nevező a megtaposott hát, a fizikai és szellemi teljesítőképességet nemcsak feszegető, hanem túl is lépő beavatkozás, a megfigyelő szemében brutálisnak látszó módszerek tárháza.
Tréning, azaz edzés. Ugyanaz a szó a sportra és a szakmai készségfejlesztő tréningre. Groteszk kép tárul az ember lelki szemei elé, amikor megpróbálja elképzelni a fenti módszereket egy önismereti „edzésen”: üvöltöző trénerek, néha megalázó, máskor szinte megugorhatatlan gyakorlatok, „nyilvános gyónásra” kényszerített résztvevők, a csoport lelki terrorizálása, megalázás mesterfokon – az épülés égisze alatt. És valahol mégsem ismeretlen ez a módszer – a séfeket trenírozó Gordon Ramsay főszakács néhány éve mémmé vált alakja talán a legjobb példa erre. Alig-alig emberszámba vett emberei a „teher alatt nő a pálma” alapelvének gyakorlatba ültetését szenvedik el. S aki nem szokik meg, megszökhet. A maradók megtörnek, de fejlődnek. Aki e módszert élteti, azt mondja, nem destruktív, csak dekonstruktív: lebont, hogy újra felépítsen.
Amikor az 1990-es évek Magyarországán megnyílt a tréningszakma, és szaporodni kezdtek az ilyen profilú vállalkozók és vállalkozások, akkor élesen szétvált az, amit a sport értelmében vett tréningről és az, amit a szakmai készségfejlesztő tréningről gondol a megfigyelő. Az utóbbi műfajban a „léleksimogatás” vált meghatározóvá: ha a megrendelő fizet a trénernek, akkor nyilván (?) nem mondhatok olyat, ami nem tetszik neki, hiszen legközelebb nem fog hozzám jönni, és felkopik az állam. Az eredmény egy olyan terápiás csoport, ahol mindenki mindenkivel kesztyűs kézzel bánik – de a tréner az ügyféllel legalábbis mindenképpen. S az eredmény? Rövidtávon jól érezzük magunkat, az ügyfélnek jólesik az alkalmi dicséret, a trénernek meg a számlaírás, s nagyjából ennyiben ki is merül a tréning.
Az önismereti, a kommunikációs, az értékesítési, az asszertivitás-fejlesztő és más típusú tréningek egy időre jellemzően az önigazolások és a pozitív visszajelzések üzemszerű előállítóivá váltak. Néhány év elteltével viszont kiderült, hogy az üres dicséretre épülő fejlesztő foglalkozások nem hoznak hosszú távú eredményt: szunnyadó hatásról szó sincs, a befejezéstől távolodva egyenletesen csökken a hatásfok, mígnem kimutathatatlanná válik. Legfeljebb szép emlék marad a résztvevőben, de hogyan épülne belőle? A fejlődés esélye egyértelműen kizárható, legalábbis ha Irvin D. Yalomra, a pszichoterápiás tréningek egyik megalapozójára és az ő megfigyeléseire hagyatkozunk.
Ebből persze nem következik, hogy kanyarodjunk vissza a legjobb sportedzői hagyományokhoz, és kiabáljuk le módszeresen minden egyes ügyfél parókáját. A tréningek világában vannak olyan eljárások, amelyek célzottan a konfliktusgerjesztésre épülnek. Nyilván nehéz például egy értékesítési tréning szituációs gyakorlatait csakis konstruktívan gondolkodó, feltétel nélkül együttműködő ügyfelekkel modellezni, ahogyan az önérvényesítést fejlesztő tréningek is nehezen képzelhetők el provokáló gyakorlatok nélkül – ez egyszerűen nem lenne életszerű. A fő kérdés inkább a visszajelzés minősége és megfogalmazása: az ügyfelet csupán belehelyezem a szimulációs feladatba, majd mindenfajta értékelés nélkül kiveszem onnan, vagy megjegyzéseket is teszek a teljesítményéről, netán kritizálni is merem? Hallgatok, üresen dicsérek, szükségtelenül szidok akkor is, ha jól dolgozik? Esetleg ezek keverékét alkalmazom?
Aligha lehet más módon tartós eredményt elérni e műfajokban, mint dicséret és őszinte kritika együttes alkalmazásával. A „konstruktív kritika” gyakran félreértett fogalom, mert az üres dicséretbe csomagolt negatív megjegyzés képzetét kelti. Valójában viszont olyan szókimondást jelent, ami építő hatással van annak „elszenvedőjére”. Trénerként nem tarthatom magamban, ha a trénelt valamilyen feladatot rosszul old meg: segítségül hívhatom a protokollt és minden illemszabályt, ami a sértő megnyilvánulásoknak élét veszi, de megjegyzéseim (kritikáim) tartalma nem lehet finomkodó. Szembe kell néznünk egymással és a feladatmegoldás hibáival. Kell a protokoll és az udvarias megbecsülés, hiszen Gordon Ramsay „sokkterápiája” nem mindenkinek használ. Az ügyfél épülni jön a tréningre. Épülni pedig csak úgy lehet, ha torzításmentes tükörbe nézünk. Ez a tükör – a kellően kritikus és szókimondó tréner – arra törekszik, hogy ügyfele szembe tudjon nézni saját gyengeségeivel, mindeközben építve az erősségeire.
